Termés, nem zsákmány: a magyar civil forrásteremtésről

De mennyire professzionálisan és tudatosan csinálják ezt ma a hazai civil szervezetek, és mennyire fenntartható a finanszírozásuk?

Két civil szféra, egy közös csapda

Ha ránézünk a magyar civil szférára, nem egységes képet látunk, hanem két, egymástól nagyon eltérő szinten működő világot. A legjobban látható réteg néhány tucat, esetleg pár száz szervezetet jelent, amik úgy működnek, mint egy jól olajozott gépezet: adatbázis, stratégia, fizetett szakemberek. A másik réteg az a több tízezer apró szervezet, amit egy-két lelkes ember, gyakran fizetség nélkül működtet. Számukra az adományszervezés nem szakma, hanem időszakos pánik: a pillanat, amikor a tartalék elfogy, és kapkodva keresni kell a következő mentőövet.

A mélyebb probléma viszont közös: a pályázatfüggőség csapdája. Képzeljünk el egy embert, aki csak akkor kap fizetést, ha minden hónap végén új beadványt ír arról, hogy miért érdemli meg a bérét, a pénzt pedig mindig utólag, fix tételekre kapja, ami nagyon gyakran nem egyezik a valódi szükségleteivel. Így él a magyar civil szervezetek többsége. Projektről projektre vándorol, és sosem lehet annyi tartaléka, hogy a missziójára fókuszáljon. A diverzifikált, kiszámítható és szabadon felhasználható bevétel itt még mindig inkább álom, mint valóság.

Egy torta vagy sok vetés?

Gyakran hallom, hogy a különböző területeken dolgozó civilek ugyanazt a tortát szeletelik. Vannak források, amik tényleg így működnek: a mindenki által ismert pályázatok és a jól ismert vállalati partnerek keretei szűkek ennyi szervezetre, ezért a jól látható forrásokért nagy a verseny.

De visszatérve a természeti példámhoz: a lakossági adomány nem „vadászzsákmány”, inkább termés, és a termés mennyisége attól függ, hányan és milyen odafigyeléssel vetnek. Itt nem egyetlen torta van, hanem annyi, ahány különböző emberi érzelem létezik. Az állatok, a beteg gyerekek, a katasztrófák azonnal együttérzést váltanak ki. A bölcs szervezet ezért nem a szomszéd sikereit irigyli, hanem új vetést indít: a saját közösségét építi. A torta mérete itt nem korlátozott, sőt: aki egyszer már adott, az nagyobb valószínűséggel ad újra más szervezeteknek is, hazánkban pedig rengeteg ember van, aki még soha nem adományozott. Ennek a kultúrának a terjesztése közös, egymást támogató feladat, ha azt akarjuk, hogy ez az attitűd itthon is termőre forduljon.

Öt mítosz a pénzkérésről

Civil vezetőkkel és munkatársakkal dolgozva újra és újra ugyanazokba a tévhitekbe ütközöm.

A koldulás mítosza. Sokan úgy érzik, kéregetnek, amikor pénzt kérnek, pedig valójában adnak: lehetőséget, hogy részt vegyenek valamiben, ami jó érzést, büszkeséget ad, cégek esetén pedig támogatja a vállalat arculatát, ESG-törekvéseit, HR-céljait. Aki ezt szégyelli, az a küldetése fontosságát sem képes átadni.

A „jó ügy önmagát eladja” mítosza. Az a hit, hogy ha a munka elég nemes, a pénz magától megérkezik, mint valami kozmikus igazságosság. A világ sajnos nem így működik, a láthatóság nagyon fontos. A jó ügy feltétel, de nem garancia.

A „minden fillér a misszióra” mítosza. Talán ez a legártalmasabb: hogy minden fillért közvetlenül a szervezet missziójára kell fordítani, a munkabérek, a fejlődés és a rendszer fenntartása pedig valami kellemetlen, rejtegetni való dolog. Pedig mindez szükséges ahhoz, hogy ezek a szervezetek a jövőben is hatékonyan működhessenek.

Az újdonság mítosza. A szervezetek folyton vadásznak új adományozókra, de a meglévőket, akik már hisznek bennük, sokszor elhanyagolják. Pedig a régi támogató megtartása a töredékébe kerül az új meghódításának. Ez olyan, mintha egy gazda folyton új földterületeket keresne, miközben hagyja elgazosodni azt, amit tavaly már megtisztított.

A „mindenki a mi célközönségünk” mítosza. Aki mindenkihez beszél, az senkihez sem szól. A célzott üzenet hiánya a leggyakoribb oka annak, hogy a leghangosabb kampány is süket fülekre talál.

Mit tanulhatunk az üzleti szférától, és hol a határ?

A vállalatok már felismerték, hogy az ember alapvetően történetmesélő (és -hallgató) lény, rabjai vagyunk a hatásos sztoriknak. Ez a vállalati márkaépítés és marketinglogika egyik alapja. A civil szervezetek viszont gyakran a probléma nagyságával bombázzák az embereket, ami megbénítja őket, ahelyett, hogy a megoldásban játszott szerepüket mutatnák meg, ami cselekvésre ösztönöz.

Az üzleti világ azt is tudja, hogy az ember tartozni akar valahová, ezért épít (elképzelt) közösséget, (márka)hűséget. A civil szervezetnek a támogatóból nem pénzkiadó automatát, hanem a közösséghez tartozó társat kellene formálnia. És az üzleti világ a civileknél sokkal jobban tudja azt is, hogy a két szféra kapcsolata kölcsönös csere: a céges partnerség nem könyöradomány, hanem üzlet, amiben mindkét félnek nyernie kell valamit ahhoz, hogy működjön.

Civilként viszont óvatosnak kell lennünk: az eszköz nem cél. Ha a növekedés logikája átveszi az uralmat a misszió felett, a szervezet elfelejti, miért is létezik. Ezért határt kell húzni abban, mennyire mozdul el egy civil szervezet a céges logika irányába. Az üzleti világtól tanulni érdemes, de bálványozni téves.

Hol tartunk a régióban?

Érdemes megnézni azt is, hol áll a magyar civil szféra a többi egykori szovjet blokkbeli országhoz képest, és mit tanulhatunk tőlük.

A magyar és a közép-európai civil szféra gyengesége történelmi gyökerű. A szocializmus elvágta az önkéntes szerveződés útjait, a magánjótékonyság, a polgári szolidaritás és a közösségi kiállás hagyományait. Egy egész régió felejtette el, hogyan kell idegenekben bízni, és közösen, az állam iránymutatása nélkül dönteni, cselekedni. A mai alacsony adományozási kedv és a szervezetek iránti bizalmatlanság erre vezethető vissza, nem jövedelmi okokra, hiszen nagyon gyakran pont azok adományoznak, akik maguk is szükséget szenvednek.

Magyarország ebben a régiós mezőnyben nem éllovas, de nem is sereghajtó. Fontos pillanat volt, amikor bevezették az 1%-os rendszert: az újítás azóta sok környező országban is megjelent. Nagy vívmány, mert úgy tanít meg adományozni, hogy az semmibe sem kerül a felajánlónak, és ez utat nyit a későbbi jótékonyság felé az egyének szintjén is. Az elmúlt évtizedben azonban a politikai környezet, a civilellenes kommunikáció olyan sebet ejtett a bizalmi légkörön, ami a régió több országára ilyen mértékben nem jellemző.

A szomszédos országok jó példái közül ezeket látom fontosnak: a lengyeleknél él a helyi, közösségi adományozás ereje, a cseheknél a céges partnerség és az online adományozás kultúrája fejlettebb, ahogy utóbbi a balti államokban is. A fenntarthatóság pedig minden országban akkor áll a legbiztosabb lábakon, ha a rendszeres, havonta megújuló magánadományokra lehet alapozni.

Ennek a szövegnek rövidített, szerkesztett változata a Laba oldalán jelent meg.

Ezt a cikket a Spotifyon is meghallgathatod.